Istenség
2010 május 10. | Szerző: Solka
“Amikor megismerkedtem …, rögtön éreztem, soha nem tartozhatom már senki máshoz. Mintha egy csapásra lelohadt volna az előző évek pokoltüze, mely szüntelen mardosta ágyékomat, s mintha egy szempillantás alatt választ kaptam volna minden kétségemre a szerelemről, a szexről, a hűségről, az egyéjszakás kalandokról.
Mert útban a Pokol felé, rátaláltam egy darabka Paradicsomra. Istenem, pontosabban az én istenségem egy érett, magas termetű, sötét, kicsit őszes hajú férfiember képmását öltötte mgára. Az arca is érett, körte alakú, zöld szeme átható tekintetű, keze erős, körmeit kicsit egyenetlenre vágja. Rágni nem rágja őket, csak a bőrkét tépdesi körülöttük. Néha.
Kis pocakja is van; elbűvölő. Gyöngédséget kölcsönöz neki, kiváltképp, ha odahúzza a fejemet, és simogatja.
Éjszaka már oroszlán harci tűzben. … Az istenség soha nem veszekszik velem. Ha megsértődöm valamin, csak néz azzal a nagy szemével, és csókokat nyom a homlokomra, hogy megnyugtasson. …
Az istenség szája finom, rózsaszín, kicsit a kárminba hajló, és felkavar az utolsó sejtemig, amikor azt mondja, nincs olyan töreék másodperce, amikor ne gondolna rám. Az istenség tanított a legeslegszebb ajándékra: a csókra.
De legjobban áldott jó szívét szerettem. És az istenség nagylelkű volt: akkor szórta rám kegyét, amikor csak kértem.” (V.Tasso után szabadon)
Kínai mese
2010 május 10. | Szerző: Solka
“- Szóval – mondta a nő -, eljössz?…
A férfi hallgatott. Kesztyűjét húzogatta, s ezt mondta, lesütött szemekkel:
– Hallottam egyszer egy mesét. Természetesen kínai mese volt. Így szólt: egy távoli tartományban élt egy férfi és egy asszony. Nem ismerték egymást. Egy reggel úgy érezték, hangot, üzenetet hallottak, parancsot kaptak: ezért felkeltek nyughelyükről, mint az alvajárók, elindultak egymás felé, elhagyták otthonukat, férjüket és feleségüket, elhagytak mindent és mindenkit, hogy találkozzanak végre az élet sötét erdejében, boldogak és egyek lehessenek. Így vándoroltak, igézetben, egymás felé. Pusztaságokon haladtak át, s egy sötét erdőbe értek. Az erdőt patak választotta ketté, s ők a patak két partján közeledtek egymás felé, a parancs értelmében, csukott szemekkel, boldog és néma mosollyal. De a patakon keskeny palló vezetett át, oly keskeny, hogy egyszerre csak egy ember lépdelhetett végig a törékeny deszkán. Ezért megálltak, a patak két partján, szemközt egymással, vágyódva és mosolyogva, s tétováztak, melyik induljon el a másik felé először? …
Akkor a nő ezt mondotta, halkan és bensőségesen: “No, jere már!” A férfi felnézett e hangra, szemét dörzsölte, a nőt nézte, az égre nézett, aztán csendesen megfordult, s visszament életébe, családjához és ott élt tovább, némán és csodálkozással szívében. Tudniillik, a nő idő előtt szólt. És egyáltalán nem szabad szólni. Meg kell várni, amíg a férfi, kérés és felszólítás nélkül, végigmegy a pallón. Ez a kínai mese.
– Igen – mondta a nő, és szeme megtelt könnyekkel. – Szóval, eljössz?…
– Jó lenne – mondta udvariasan a férfi, begombolta kesztyűjét, s kalapját kereste. – Sajnos, délután tárgyalásaim vannak. Ezen a héten egyáltalán kissé sok a dolgom.” (Márai Sándor)
Erich Fromm: A szadizmusról
2010 május 10. | Szerző: Solka
“Ismerjük önmagunkat – és bárhogy s mint igyekezzünk is, mégsem ismerjük. Ismerjük embertársunkat, és mégsem ismerjük, mert nem vagyunk dolog, és embertársunk sem dolog. Minél mélyebbre ereszkedünk le létünk vagy másvalaki létének mélyégébe, ismeretünk célja annál inkább elsiklik előlünk. És hiába, mégiscsak vágyunk rá, hogy behatoljunk az emberi lélek titkába, a legbelső magba, ami “Ő”.
Van egy mód, egy kétségbeesett mód, megtudni a titkot: a teljes hatalom egy másik személy fölött; a hatalom, amellyel elérjük, hogy azt tegye, amit mi akarunk, azt érezze, amit mi akarunk, azt gondolja, amit mi akarunk, ami átalakítja őt dologgá, a mi dolgunkká, a birtokunkká.
Ennek a megismerési kísérletnek a legvégső fokát a szadizmus végletei jelentik, a vágy és a képesség egy emberi lénynek szenvedést okozni; kínozni, és arra kényszeríteni, hogy kínjában elárulja a titkát.
Az olthatatlan vágy, hogy behatoljunk az ember titkába, az övébe és ezzel a magunkéba, ez a lényegi indítéka a kegyetlenség és a rombolási vágy mélységének és erejének. …
A szadizmust a titok megismerésének vágya idíézi elő, mégis éppoly tudatlan maradok, mint voltam. Szétszaggattam a másik emberi lényt, ízről ízre, de mindössze annyit értem el, hogy elpusztítottam.”
Az alázatról
2010 május 10. | Szerző: Solka
“A gőgből az út, a kiút az alázat felé a szenvedésen keresztül vezet.
A szenvedés alázatra késztet, az alázat pedig erő és intelligencia – nem megalázkodás.
Azt elszenvedjük.
Az alázatot akarni kell.
Fel kell emelkedni hozzá, szenvedni kell érte.”
(Kisida Elek)
Tereza és Sabina
2010 május 10. | Szerző: Solka
“A heverő mellett éjjeliszekrény állt, s rajta emberfejet formázó
állvány. Pontosan ilyen állványt használnak a fodrászok, parókát
tartanak rajta. Sabina állványán nem paróka volt, hanem keménykalap.
Sabina elmosolyodott.
– Ez a keménykalap a nagyapámé volt.
Efféle fekete, kemény, gömb alakú kalapot Tereza csak a moziban látott.
Chaplin viselt ilyen kalapot. Tereza mosolyogva kezébe vette, és sokáig
nézegette. Aztán megkérdezte: – Akarod, hogy lefényképezzelek benne?
Sabina sokáig nevetett a kérdésén. Tereza letette a kalapot, fogta a fényképezőgépet, és nekiállt fényképezni.
Majd egy órája fényképezett már, amikor hirtelen azt mondta:
– Nem akarod, hogy meztelenül is lefényképezzelek?
– Meztelenül? – nevetett Sabina.
– Igen, meztelenül – ismételte meg merészen Tereza a javaslatát.
– Erre innunk kell – mondta Sabina, és nyitott egy üveg bort.
Tereza testét gyengeség járta át, hallgatag volt, ezzel szemben Sabina,
kezében egy pohár borral, fel-alá járkált a szobában, és bőbeszédűen
mesélt a nagypapáról, aki egy kisváros polgármestere volt…
… s amikor a harmadik pohárt is kiürítette, azt mondta: – Várj – és kiment a fürdőszobába.
Fürdőköpenyben jött vissza. Tereza fogta a fényképezőgépet, és a szeméhez illesztette. Sabina feltárta előtte a köpenyét.
A fényképezőgép mechanikus szemként szolgált Terezának, amivel Tomas
szeretőjét figyelte, s egyben fátyolként, amivel eltakarta Sabina előtt
az arcát.
Sabinának szüksége volt bizonyos időre, amíg rászánta magát, hogy
teljesen ledobja a köpenyét. A helyzet, amibe belecsöppent, mégiscsak
kacifántosabb volt, mint feltételezte. Amikor a fényképezés már több
perce tartott, odalépett Terezához, és azt mondta: – Most én
fényképezlek téged. Vetkőzz le.
A „vetkőzz le” felszólítást Sabina gyakran hallotta Tomastól, és
megragadt az emlékezetében. Ez tehát Tomas parancsa volt, amit Tomas
szeretője intézett Tomas feleségéhez. Egyazon mágikus mondattal
összekötötte a két asszonyt. Ilyen volt a módszere: a nőkkel folytatott
ártatlan diskurzust váratlanul erotikus helyzetté változtatta; nem
simogatással, érintéssel, kedveskedéssel, kérleléssel, hanem
paranccsal, amit hirtelen, váratlanul ejtett ki, halk hangon, ám mégis
nyomatékosan, tekintéllyel, és testi távolságtartással: ilyenkor
sohasem érintette a nőt. Terezát is gyakran szólította fel változatlan
hangon, hogy „vetkőzz le”, s ha csak halkan mondta is, ha csak suttogta
is, ez parancs volt, és Tereza mindig felhevült attól, hogy
engedelmeskedik neki. Most ugyanazt a felszólítást hallotta, s a vágy,
hogy engedelmeskedjen, talán még hevesebb volt, mert idegennek
engedelmeskedni kivételes őrület, mely ez esetben annál is
csodálatosabb, hogy a parancsot nem egy férfi, hanem egy nő adja.
Sabina elvette tőle a fényképezőgépet, s Tereza levetkőzött. Ott állt
Sabina előtt meztelenül és lefegyverezve, azaz a fényképezőgép nélkül,
amivel az imént az arcát takarta, s amivel mint holmi fegyverrel
Sabinára célzott. Ki volt szolgáltatva Tomas szeretője kénye-kedvére.
Ez a gyönyörű megadás mámorossá tette. Arra vágyott, hogy a
másodpercek, amíg meztelenül áll Sabina előtt, sohase érjenek véget.
Azt hiszem, Sabinát is megérintette a helyzet különös varázsa, amint
szeretője felesége ott áll előtte furcsamód megadóan és elfogódottan.
Kétszer vagy háromszor megnyomta a kioldót, s utána, mint aki megijedt
a varázslattól, és el akarja gyorsan űzni, hangosan felnevetett.
Tereza is nevetett, és mindkét nő felöltözött.”
(Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége – részlet)
Keménykalap
2010 május 10. | Szerző: Solka
“Valahányszor lefeküdt az ágyba a felesége mellé, Franz arra gondolt,
hogy szeretője elképzeli, hogyan fekszik le a felesége mellé az ágyba.
Ettől a gondolattól mindig elszégyellte magát, és épp emiatt akarta
minél messzebb tudni térben azt az ágyat, amelyen a feleségével aludt,
a másik ágytól, amiben a kedvesével szeretkzett.
A festőnő ismét töltött a pohárba, belekortyolt, majd szótlanul,
valamiféle furcsa közönnyel, mintha Franz ott sem lett volna, lassan
kibújt a blúzából. Úgy viselkedett, mint egy színinövendék, akinek a
konzervatórium gyakorlati óráján be kell mutatnia, mit tesz, amikor
egyedül van a szobában, és senki sem látja.
Csak a szoknya és melltartó volt rajta. Aztán (mint aki csak most veszi
észre, hogy nincs egyedül a szobában) hosszú pillantást vetett Franzra.
Ez a pillantás zavarba hozta Franzot, mert nem értette. Minden
szerelmespárnál gyorsan kialakulnak a játékszabályok, melyek nem
tudatosak, ámde érvényesek, és nem szabad őket megszegni. A pillantás,
amit kedvese most feléje küldött, eltért ezektől a szabályoktól; semmi
köze nem volt azokhoz a tekintetekhez és mozdulatokhoz, amik
szeretkezésüket általában megelőzték. Nem volt benne semmi kihívás, sem
kacérság, inkább valamiféle kérdés.
Csakhogy Franznak halvány sejtelme sem volt, mit kérdez ez a pillantás.
A festőnő aztán levetette a szoknyáját. Kézen fogta Franzot, és a
tükörhöz fordította, amely tőlük egylépésnyire állt a falnak támasztva.
Az asszony nem engedte el Franz kezét, és folyvást azzal a hosszú,
kérdő pillantással hol magát, hol Franzot nézte a tükörben.
A tükör mellett egy állvány volt a padlón, rajta régi, fekete
keménykalap. Az asszony lehajolt érte, és a fejére tette. A kép a
tükörben egyszeriben megváltozott: most egy fehérneműbe öltözött
gyönyörű, hozzáférhetetlen, szenvtelen asszony állt ott, fején
hajmeresztően oda nem illő keménykalappal. Keze egy szürke öltönyös,
nyakkendős férfi kezét fogta.
Franznak ismét mosolyognia kellett azon, hogy mennyire nem ismeri
kedvesét. Az asszony nem azért vetkőzött le, hogy szerelmeskedni hívja,
hanem hogy valami fura tréfát mutasson be, magánhappeninget kettőjük
számára. Megértően és helyeselve elmosolyodott.
Azt várta, hogy a festőnő mosollyal válaszol mosolyára, de nem ez
történt. Továbbra is fogta a kezét, és felváltva hol magát, hol őt
nézte a tükörben.
A happening ideje túllépte a megengedett határt. Franznak úgy rémlett,
hogy a tréfa (noha hajlandó volt elismerni báját) túlságosan sokáig
tart. Ezért a kalapot gyöngéden a két ujja közé vette, mosolyogva
leemelte a festőnő fejéről, és visszatette az állványra. Olyan volt ez,
mintha kiradírozta volna a bajuszt, amit egy vásott kölyök rajzolt Szűz
Mária arcára.
A festnőnő még néhány másodpercig nem mozdult, és nézte magát a tükörben. …
… Sabina magára maradt. Visszament a tükör elé. Változatlanul fehérnemű
volt rajta. Ismét fejére tette a keménykalapot, és sokáig figyelte
magát. Csodálkozott magán, hogy már ennyi éve üldöz egy eltűnt
pillanatot.
Sok évvel ezelőtt egyszer feljött hozzá Tomas, és felfigyelt a
keménykalapra. A fejére tette, és nézte magát a nagy tükörben, mely
akkor, akárcsak itt, a prágai műterme falának volt támasztva. Tomas
látni akarta, hogyan festene múlt századi polgármesterként. Mikor aztán
Sabina lassan vetkőzni kezdett, a keménykalapot az ő fejére tette.
Álltak a tükör előtt (mindig ott álltak, amikor vetkőztek), és
nézegették magukat. Sabinán csak fehérnemű volt, s fején a keménykalap.
S ekkor hirtelen megállapította, hogy a látvány mindkettejüket
felajzotta.
Ez meg hogy történhetett? A fején ülő keménykalapot az előbb még
viccesnek találta. Lehet, hogy a mulatságost az izgatótól csak egy apró
lépés választja el?
Igen. Ahogy akkor a tükörben nézte magát, az első másodpercekben nem
látott benne mást, mint egy hóbortos helyzetet. De nyomban ezután a
kacagtatót elfedte az izgató: a keménykalap nem vicc volt, hanem
erőszak; Sabinán, Sabina női méltóságán elkövetett erőszak. Látta a
tükörben a meztelen combját, a vékony bugyiját, melyen áttetszett az
öle. A fehérnemű kiemelte nőies báját, a keménykalap viszont tagadta,
megerőszakolta, nevetségessé tette ezt a nőiességet. Tomas felöltözve
állt mellette, s ebből nyilvánvaló volt, hogy amit mindketten látnak,
az nem vicc (hiszen akkor Tomasnak is fehérneműben és keménykalapban
kellene lennie), hanem megalázás. És ahelyett, hogy ezt a megalázást
visszautasította volna, Sabina büszkén és kihívóan kérkedett vele, mint
aki önként hagyja magát nyilvánosan megerőszakolni. Aztán egyszer nem
bírta tovább, és lerántotta Tomast a padlóra. A keménykalap az asztal
alá gurult, és ők zihálva vonaglottak a tükör alatt a szőnyegen.”
(Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége – részlet)
Baranyi Ferenc: Fogadom
2010 május 10. | Szerző: Solka
Kíméletlenségemmel becsüllek én-
olykor gyilkol a simogatás.
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség,
fogadom, úgy ütlek meg én, hogy fájjon erösen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.
Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,
fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak az igaz szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
egykedvűsége képes.
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.
Csak szeretlek.
Somlyó György: Mellékdal egy szerelmesvershez
2010 május 10. | Szerző: Solka
a Vers
nem vallomás
csak alkotás
mindenkinek szól
és senkinek sem
teneked is és teneked sem
üzenet sem
és rejtelem sem
nem csábítás
nem ámítás
nem rábeszélés
nem kibeszélés
nem akar semmit
csak ezt a semmit
nem kell komolyan venned
s nem lehet félretenned
nem szabad zokon venned
s nem kéri rokonszenved
nem lehet szaván fognod
s nem lehet megtagadnod
nem is kell rá felelned
csak nem lehet feledned
virág
mit bárki leszakít
de amiből kinyílt
a vágy
a mag
azért te vagy
…
Nadrágszíj
2010 május 10. | Szerző: Solka
Minden játékszere közül a nadrágszíját szeretem a legjobban, ezt a
csodás bőrdarabot, ami annyi élvezettel ajándékozott meg az együtt
töltött órák során.
A kezemmel érinteni, amikor már szétfeszít a vágy, hogy érezzem őt, és
tudva, hogy ő is akar engem, de ott van még a nadrágszíj az útban, és
akkor kioldani, és megkapni, amit annyira akarok.
Aztán akkor, amikor a fehér bőrömre rózsás csíkokat rajzol ugyanez a
szíj, hiszen megérdemlem a büntetést általa. Vágytam az ütésekre,
ugyanakkor nagyon féltem is. És bizony fájt, de a csókok nyomán eltűnt
a kín a testemből, és már másért remegtem, nem a fájdalomtól.
De a legjobban azt szerettem, amikor a nyakamra került az a szíj. Egy
mozdulattal kirántva, hurkot formázva, és a nyakamra feszülve
teljesedik ki küldetése, hogy aztán a gyönyörben feloldódva, zihálva
boruljunk egymásra.
Pedig csak egy nadrágszíj. De a Gazdámé…
Veronika
2010 május 10. | Szerző: Solka
“Ott álltak tehát egymással szemben: egy meztelen nő, és egy tetőtől talpig felöltözött férfi. Veronika lecsúsztatta a kezét a combja közé, és elkezdte simogatni magát. Csinálta már azelőtt is, egyedül vagy fiúkkal, de ilyen helyzetben még soha: a férfi a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a jelenet iránt.
És ez izgató volt, nagyon izgató. Veronika szétterpesztett lábbal állt, és simogatta az ölét, a combját, a mellét, a haját, olyan odadással, mint még soha, és nem is azért, hogy kirángassa a fiút abból a távoli világból, hanem sokkal inkább azért, mert még soha nem próbálta így.
Elkezdett beszélni, értelmetlen szavakat és trágárságokat. Ha ezt hallanák a szülei, a barátai vagy a főnökei! Bizonyára még sohasem hallottak ilyen mocskos szavakat. És jött az első orgazmus. Az ajkába harapott, nehogy felordítson a gyönyörtől.
Eduard pedig nézte. Valahogy különösen csillogott a szeme: mintha felfogna valamit, ha csak a látványt is: a lány testéből fölszabaduló energiát, a forróságot, a verejtéket, a szagokat. De Veronika még nem elégült ki teljesen. Letérdelt, és újra kezdte az önkielégítést.
Belepusztulni a gyönyörbe, az élvezetbe, mindent kipróbálni, ami azelőtt tilos volt! Könyörgött a férfinak, hogy érintse meg, tegye a rabszolgájává, uralkodjon fölötte, csináljon vele, amit akar. …
Ott térdelt egy férfi lábai előtt, és úgy érezte, hogy megérinti és birtokba veszi őt. Obszcén szavakkal mondta el, mit szeretne hogy csináljon vele. Közeledett a következő orgazmus, ezúttal erősebb, mint valaha. Úgy érezte, minden szétrobban körülötte.
Meg akarta érinteni Eduard péniszét, ami ott volt az arca előtt, de meggondolta magát: nem kockáztathatja meg, hogy esetleg tönkreteszi a pillanatot. Messzire jutott, nagyon messzire, pontosan, ahogy Mari mondta.
Képzeletben királynő volt és rabszolga, uralkodó és alattvaló. Fehérekkel, feketékkel, sárgákkal, homoszexuálisokkal és koldusokkal szeretkezett. Mindenkinek odaadta magát, és mindenki azt csinált vele, amit akart. Egy, kettő, három orgazmusa volt egymás után. Olyan dolgokat képzelt el, amiket azelőtt soha, és – a leghitványabbtól a legtisztábbig – mindenbe teljesen beleélte magát. Aztán nem tudta tovább türtőztetni magát, és hangosan ordítani kezdett, sikított a gyönyörtől, az egymást követő orgazmusok okozta fájdalomtól, a férfiaktól és a nőktől, aki a képzeletén keresztül léptek be és szálltak ki a testéből.
Lefeküdt a földre, és úgy maradt, verejtékben úszva. Végtelen nyugalom töltötte el a lelkét. Eddig önmagának sem vallotta be a legtitkosabb vágyait, és maga sem tudta, hogy miért. De most már nem is akarta tudni. Végre megtette: átadta magát a gyönyörnek.”
(Paulo Coelho: Veronika meg akar halni – részlet)
Oldal ajánlása emailben
X