András Sándor: Most éppen szörnyű
2010 május 10. | Szerző: Solka
Most éppen szörnyű, hogy szeretlek,
az elme képeket őrjöng, a test
szakadozni rohanna ki magából:
szerelemben társam elhagyott, el is némult,
sok hónapnyi mindenről híven-beszéd után
ökölcsapás szemem közé és csend, csak a csend.
Ha te így pálfordulsz, világ szakad,
ezért szörnyű nékem, hogy szeretlek,
hiszen a szerelem nem olyan láz,
amelyet tablettákkal ki lehet űzni a testből,
nem festmény, hogy le lehessen venni a lélek faláról,
nem víz a csapból, hogy nyitni és zárni
lehessen, amikor kell, és amikor nem kell,
a szerelem, ami eddig véled megosztva
csoda volt, megváltás egymástól egymáshoz,
most zúzó, őrjöngő vadállat bennem,
megszelídíthetnéd egyetlen szóval,
kézmozdulattal, hiszen hallgatásod,
kezed visszavont simogatása vadította meg.
De elmarad az emberi szó és mozdulat;
a testcinkos pillantás végképp sehol,
én pedig így szeretlek, a szerelem így
eszi testem, szaggatja lelkem, nyughatatlanul,
és hagynom kell: nem hívtam, nem küldhetem el,
efféle erőm-hatalmam nincsen,
ha pusztul, csak úgy, hogy én pusztulok.
Szabó Lőrinc: Melletted
2010 május 10. | Szerző: Solka
Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.
Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bűnnek, állati
kényszerüségnek.
S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony –
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)
És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.
Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.
A küzdés piszkát nem birom
s te vagy a béke,
háboruimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.
Dsida Jenő: Édesanyám keze
2010 május 10. | Szerző: Solka
A legáldottabb kéz a földön,
a te kezed jó Anyám
Rettentő semmi mélyén álltam
közelgő létem hajnalán;
A te két kezed volt a mentőm
s a fényes földre helyezett…
Add ide, – csak egy pillanatra –
Hadd csókolom meg kezedet!
Ez a kéz áldja, szenteli meg
a napnak étkét, italát.
Ez a kéz vállalt életére
Gyilkos robotban rabigát,
Ez tette éltünk nappalokká
A nyugodalmi perceket….
Add ide, – csak egy pillanatra –
Hadd csókolom meg kezedet!
Hányszor ügyelt rám ágyam mellett,
Ha éjsötétbe dőlt a föld,
Hányszor csordult a bánat könnye,
Amit szememről letörölt,
Hányszor ölelt a szent kebelre,
Mely csupa, csupa szeretet!
Add ide, – csak egy pillanatra, –
Hadd csókolom meg kezedet!
Lábam alól, ha néha-néha
El is tévedt az igaz út,
Ujjaid rögtön megmutatták:
Látod, a vétek szörnyű rút!
Ne hidd Anyám, ne hidd, hogy egykor
Feledni bírnám ezeket!…
Add ide, – csak egy pillanatra –
Hadd csókolom meg kezedet!
Oh, hogy így drága két kezeddel
Soká vezess még, adja ég.
Ha csókot merek adni rája
Tudjam, hogy lelkem tiszta még.
Tudtam, hogy egy más, szebb hazában
A szent jövendő nem veszett!
Add ide, – csak egy pillanatra –
Hadd csókolom meg kezedet!
A legáldottabb kéz a földön,
A te két kezed, jó Anyám!
Mindenki áldja közeledben:
Hát én hogy is ne áldanám?!
Tudom, megáldja Istenünk is,
Az örök Jóság s Szeretet! –
Némán, nagy, forró áhítattal,
Csókolom meg a kezedet!
…
Észrevételek
2010 május 10. | Szerző: Solka
Számuk egyre nő, az eltöltött idővel arányosan. Néhányat csokorba
szedek, ami most hirtelen az eszembe jut. A többit majd, mint régen a
Füles magazin kis képregényeinek utolsó kockájában a pici sarokba
írták: folyt.köv.
Kötelezők:
A nőknek, akár sub, akár domináns hajlamúak feltétlenül és kötelező
jelleggel viselniük kell a combfixet. Ez alap. Akkor is, ha egyáltalán
nem áll jól. Mindenképpen fel kell úgy öltözni, vagy le kell úgy
vetkőzni, mint egy századeleji prostituált. Nem is lenne ezzel semmi
gond, hiszen az ember négyszemközt elbohóckodik ilyen öltözetben vagy
vetkőzetben az Urával vagy Úrnőjével. De ha már nekem is feltűnt, akkor
úgy tűnik, a combfix csipkéje már nem alsónemű, hanem egyenruha, ami
elvesztette az intimitását. Sajnos. :-S
A férfiaknak. Nos, gondolom, nekik senki sem írja elő, hogy mutogassák
a mellüket, combjukat, hátsójukat, akár a húspiacon. Mégis, valamiért
imádják meredező vagy lankadt péniszüket feldobni erre a pultra.
Persze, gyanítom, hogy minden hímállat úgy sejti, érzi, véli, az ő
pénisze az a szerszám, amely minden örömök forrása. Igazi vadállat,
kobra, piton, anakonda.
Megsúgom, nőként úgy gondolom, nem férfi, aki a farkát mutogatja. Több
esélyes is elbukott már azon, hogy az arcát vártam a jelszó beírása
után, és a farkával néztem farkasszemet. 🙂 Én pislogtam előbb… 😉
Persze, létezik az exhibicionizmus, mely szerint minél többen lássák a
himbilimbit, és lehet, egyedül vagyok a véleményemmel, de én akkor is
azt gondolom, szánalom. Főleg, ha domnak nevezni magát az illető
cerkabajnok.:-)
Leginkább az tetszik, amikor valaki azt írja az adatlapjára, hogy “nem
keresek senkit”, aztán a keresett partnerhez pedig, hogy férfi legyen,
domináns, 170-200 cm stb. 🙂 Most akkor igazán eldönthetné, hogy keres
vagy sem. Szegény domináns férfiaknak is fel van adva a lecke az ilyen
határozott nőszemélyekkel.
Ennél egy fokkal szebb, mikor a férfiember tömött sorokban felvezeti,
hogy igenis, komoly, hosszútávú kapcsolatot keres, hovatovább talán
gyermekei anyját véli itt megtalálni, majd a keresett partnernél: “sub,
switch, domina, nem meghatározható, egy darab, kettő darab, öt darab,
mindegy, csak legyen már valami lyuk…” Édes. 🙂
Jaj, hát az is csuda jó, amikor a sub komplett szabályzatot fogalmaz
meg, hogy őt csak így, és úgy, ilyen hangvétellel, olyan tisztelettel,
stilisztikával, irodalmi igénnyel lehet megszólítani. Majd akkor talán
kegyeskedik a kibuggyanó mellei fölött vetni egy kósza pillantást a
nyomorult dom (a fene a pofáját, hogy mert ez előre köszönni…
)adatlapjára.
Kedvencem változatlanul a helyesírási hibáktól hemzsegő adatlap. Ha nő,
aki elköveti, semmi gond! Elég, hogy XX kromoszómái vannak, máris
szuperérzékeny, szuperintelligens, szupertehetséges domina, vagy sub,
vagy akár mindkettő, aki kedvéért, szeme sugaráért a domból sub lesz, a
subból meg dom. Vagy mindkettő vagy egyik sem, vagy nem is tudom. De
mindenképpen “ígéretes”. 🙂
Ha férfi követi el a helyesírási hibákat? Hulljon a férgese! Pusztuljon
a szerencsétlen, ha egyet is vét! Kövezzük meg! Vagy egyszerűen ne
álljunk vele szóba. Hát mégis mit képzel? Hogy lehet ilyen alulművelt?
😉
Továbbá tetszenek a lábak. Vékony, vastag, rövid, hosszú, lényeg, hogy
láb legyen. Lehetőleg felrakva egy székre. Mondjuk cipőben. Úgy a
szexi. 🙂 Kicsit koszos a cipő, nem számít. Bevallom, hogy sikeresebb
legyek, gondolkoztam rajta, hogy felkapok egy mezőgazdász zoknit, a
tornacipőmet, aztán felpattintom a lábikómat a hokedlire, de elvetettem
az ötletet… Nem volt, aki fényképezze. 🙂
e.e.cummings – kötődés
2010 május 10. | Szerző: Solka
Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökérnek,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.
Mely magasabbra nő,
mit a lélek remélhet,
vagy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.
A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben
…
Heltai Jenő: Nagymamácska
2010 május 10. | Szerző: Solka
Nagypapácska, nagymamácska,
Két fehérhajú öreg,
Akik együtt megvénültek,
Lent a kertben együtt ültek,
Harmatos volt még a regg,
Trallala, trallala,
Harmatos volt még a regg.
És megszólalt nagymamácska,
Mint egy régi zongora:
„Rajta, valld be most barátom,
Nem haragszom, megbocsátom,
Nem csaltál-e meg soha?
Trallala, trallala,
Nem csaltál-e meg soha?”
Nagypapácska fejvakarva
Szól: „Bevallom hát… no jó…
Fordítsd félre most az orcád,
Egyszer voltam hűtlen hozzád,
Egyszer voltam áruló,
Trallala, trallala,
Egyszer… érted, kis bohó?”
„Látod, látod, milyen kár volt”
Mondja most a nagymama –
„Hisz az ember gyönge, gyarló,
S az az egy is, te pazarló,
Nékünk mily jól esne ma,
Trallala, trallala,
Nékünk mily jól esne ma!”
Shakespeare: A jó feleségek tízparancsolatja
2010 május 10. | Szerző: Solka
Jó feleségek tízparancsolatja
A veronai Petruchio elnyeri és elveszi a gazdag padovai Katalint, a fékezhetetlen makrancos hölgyet, aki a házasságban kezes feleséggé válik.
Asszony férjének avval tartozik,
Mivel urának az alattvalója.
S ha csökönyös, durcás, dacos, rideg,
És tisztes óhajára nem hajol:
Mi más, ha nem megkergült lázadó,
Áldott urának durva árulója –
Botrány, hogy balga nők harcot szereznek,
S nem térden állva békét esdenek!
Úrhatnámság, rang, dölyf az istenük
S nem jóság, hűség, önfeláldozás!
A testünk mért törékeny, lágy, sima,
Világi kínra-bajra nem való,
Ha nem, hogy külső alkatunk szerint
Legyen szelíd bennünk a lélek is?
Bizony, bizony, makrancos bestiák!
Kevély volt nemrég az én lelkem is,
Szivem dacos volt, elmém hajlamos
Szót szóval, gúnyt gúnnyal torolni meg;
De most belátom: dárdánk szalmaszál,
Erőnk erőtlenség, testünkre mért,
S hiú küzdelem e csalfa látszatért.
Törj meg tehát! Ki ellenáll, veszett;
Kezed urad talpa elébe tedd:
Ha ő kívánja, én is megteszem,
S mit meg nem tenne érte a kezem!
…
Ébredés
2010 május 10. | Szerző: Solka
Korábban ébredt, mint a férfi. Kifordult az ölelésből, és kilépett a
puha szőnyegre. A derengésben is tisztán látta a bútorok körvonalait.
Először a fürdőszobába ment. Kezét a hideg víz alá tartotta, csuklóján
folyatta végig, úgy várta meg, míg meglangyosodik. Akkor két tenyerébe
engedte, és föléhajolt. A langyos víz simogatása elűzte az álom utolsó
próbálkozását.
Kisétált a konyhába, vizet melegített, hogy teág főzzön. Reggeli
szokásos rutin volt ez, a tea kellemes és édes aromájával ébredt.
A nő szerette a rituálékat. Megnyugtatták a lelkét. Mindig ugyanazok a
mozdulatok az ébredés után. A rutin jó arra, hogy a gondolatok közben a
maguk újtát járják. Ilyenkor jó átgondolni az álmokat, még elidőzni
kicsit ott.
Filtert tett a bögrébe, forró vizet.
“Így nem lesz jó, – gondolta,- hiszen ketten vagyunk.”
A szekrényből újabb bögrét vet ki, majd megállt egy pillanatra.
Tanácstalanul nézte a teásdoboz tartalmát. Úgy húszféle különböző
fajtájú filter közül vajon melyiket választaná?
Elmosolyodott. Ebben a pillanatban szétáradt benne a bizonyosság, érezte zsigereiben, hogy melyik lesz jó.
“Ugyanazt választaná, amit én.”
Kinézett a konyha ablakán. Nézte az eget. A nap még nem kelt fel
teljesen, de már nem látszottak a csillagok. Az égbolt tiszta volt,
sehol egy felhő.
Visszasétált a szobába. Letette a két bögrét az asztalra, és az ágyhoz lépett.
A férfi még aludt. Szeme lehunyva, karja még ölelte azt a helyet, ahol nemrég a nő feküdt. Egyenletesen lélegzett.
Olyan jó volt nézni. Figyelni azt az arcot. Tudni, hogy itt van, itt
mellette, de mégis nagyon messze. Valahol az álmok mélyén volt.
Nézte az arcát. Minden vonását ismerte már. Az ajka vonalát, az orrát,
a homloka ívét. A szarkalábakat a szeme sarkában, a reggeli apró
borostákat.
Első pillanatban azt hitte, álmában mosolyodik el a férfi… de nem. Ráébredt a kutató tekintet pásztázására.
Nem nyitotta ki a szemét, csak a kezét emelte kissé a nő felé.
A nő kibújt a hálóingből. Még meleg volt a helye a takaró alat. A férfi
magához húzta, s olyan jó érzés volt visszabújni az ölelésbe.
Elkezdődött egy újabb nap. Egy újabb közös nap.
…
Faludy György: Nem váglak ketté…
2010 május 10. | Szerző: Solka
Nem váglak ketté lélekre meg testre
oly éles késsel, ahogy Te teszed
ki lelkedet rábíznád tenyeremre
de kolostorba zárnád testedet.
Vadabb vagyok. Fülem örvény:
felissza lélegzeted fúgáit
s ha hamis szégyenkezésem
nem tartana vissza
végigfogdosnám árnyékodat is.
De ha mind az öt érzékemet menesztem:
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben
és nem vagy többé se lélek, se test.
Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat
mely engem betölt; Téged elereszt.
Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.
…
Siha Andrea: A felszín alatt
2010 május 10. | Szerző: Solka
“Itt vagyok. Már évek óta ugyanazon a polcon porosodok. Megszoktam már
ezt az állapotot. Mintha ez lenne a sorsom. Csak legmerészebb álmaimban
játszadozom el a gondolattal, hogy egyszer… talán… belőlem is lesz
utazótáska…
– Jó napot! – magas, filigrán, elegánsan öltözött férfi nyitott be a boltba, tekintetével a pultot fürkészte.
– Szép jó napot! – lépett ki kis habozás után a táskakészítő a bolt műhelyként funkcionáló részéből. – Tessék pancsolni.
– Szeretnék egy bőrtáskát. Utazótáskát.
– Rendben van. Milyen bőrre gondolt?
– Én… nem is tudom… A lényeg, hogy szép legyen. De már rohanok is!
Tudja mit? Maga amolyan igazi vén rókának tűnik. Válassza ki bátran a
megfelelőt, és készítsen nekem egy divatos utazótáskát. Pár nap múlva
eljövök érte.
– De uram… mégis… milyen táskára gondolt? Annyi fazon létezik…
– Magára bízom. Csak ízléses legyen. Viszlát!
– De…
Az ajtó becsapódott, és a táskakészítő ismét egyedül volt a boltban.
Pontosabban: csak azt hitte, hogy egyedül van. Valamennyi bőrdarab
izgatott susmusolásba kezdett: “Most én jövök! Engem fog választani!
Érzem!” Elindult a polc felé, alaposan megtapogatott minden hozzám
közel eső darabot, és ami ekkor történt… Felfoghatatlan… Engem vett
le! Én? De hát… miért pont én? Annyi éve volt már, hogy ide kerültem,
pont erre a polca, azóta senki nem mozdított el, és most…
-Tökéletes. Hibátlan – suttogja.
Hibátlan? Ha valóban az lennék, akkor eddig biztosan véletlen kerültem
el a figyelmét. Óvatosan megfog, és kiterít a hosszú pultra.
Szeretettel méreget. Különlegesnek érzem magam.
– Akkor lássunk hozzá.
Erősen megfog, és elkezd szétvágni. “Neee, ez úgy fáj!!” Ahogy egyre
csak szaporodtak rajtam a sebek… úgy éreztem soha nem lesz vége! Már
nem akarok táska lenni! Ez szörnyű. Fájdalmas, és most még az sem
érdekel, hogy a cél szentesíti az eszközt. Nem akarom… Azonnal hagyja
abba!
– Már csak pár lépés. Szegénykéim… mi mindent kell eltűrnötök ahhoz,
hogy végre valóban hasznotokat tudják venni. De ez még mind semmi. –
miközben magában beszélt, a táskakészítő már az utolsó simításokat
végezte rajtam – ez csak bevezetés a nagyvilágba, szenvedtek a kezeim
alatt, pedig én aztán nem akarok fájdalmat okozni, majd meglátjátok,
hogy ez még csak a kezdet. Itt voltatok évekig. Ez az igazi otthonotok.
A kinti világ durva…
A kezdet? Miért beszél ilyen kiábrándultan? Hiszen már táska vagyok!
Gyönyörű, elegáns táska! Pont olyan, mint amilyenre az úr vágyott!
Biztosan nagyon fog nekem örülni. Akkor mégis mi lehetne olyan szörnyű
az elkövetkezendő időkben? Hiszen már túl vagyok a nehezén… egy – két
szúrás ide vagy oda… most látom csak igazán, hogy mennyire megérte!
Pár nap múlva valóban visszatért az elegáns úr. Értem jött.
– Elkészült?
– Természetesen uram, már is hozom.
A műhelyben vártam a pillanatot, amikor megfog, és átad a megrendelőnek.
– Parancsoljon.
– Nahát! Ez gyönyörű! Jó munkát végzett. Elégedett vagyok.
Miután fizetett, ahogy jött, olyan szélsebesen távozott. De már velem!
Együtt, kéz a kézben kisétáltunk előző életemből. Ebben a pillanatban
kezdődött el életem hátralevő része. Újjászülettem. Tényleg különleges
lehetek, hiszen én lettem a kiválasztott. Egyedi vagyok.Egyszeri és
megismételhetetlen. És ő is az. Mi együtt így alkotunk egészet.
Bizonyára van az életben némi determináció, hiszen hogyan másként
jöhetett volna létre ez a különleges kapocs? Eddig csak ő volt… és
én… Két külön világ. Most már: mi vagyunk. Ennek így kellett
történnie.
Az elkövetkezendő pár hónap volt életem legszebb időszaka.
Visszatekintvén, immáron határozottan állíthatom, hogy akkor voltam
csak igazán boldog. Akkor először, és utoljára. Úgy óvott engem, mint
anyaoroszlán a kölykeit. Ha piszkos lettem leporolgatott. Szeretet
vezette minden érintését, minden ilyen érintéssel új erőre kaptam.
Mintha csak energiát törölgetett volna belém a puha kendővel.
Mindenhová magával vitt. Nem volt olyan pillanat az életében, amelyet
ne kísértem volna figyelemmel. Kezdve a legapróbb baráti
összejövetelekkel, egészen a fontos megbeszélésekig. Minden rezdülését
magamba véstem, minden mozdulatát elraktároztam. Akkor is tudtam, hogy
rossz a kedve, ha egy szót sem szólt. Az arcáról olvastam. Akkor úgy
tűnt ez már mindig így marad. Egymáshoz nőttünk, egymáséi vagyunk. Ő
nem tud létezni nélkülem, én nem tudok létezni nélküle. Annyira
belefeledkeztem ezekbe az illúziókba, hogy szép lassan elfelejtettem:
valójában csak egy használati tárgy vagyok.
Ahogy telt múlt az idő egyre kevesebb figyelmet szentelt nekem. Az sem
érdekelte, ha poros lettem, ha itt-ott a használattól felrepedezett a
bőröm. Már nem bánt velem óvatosan. Régen mindig az íróasztala közelébe
rakott, hogy a munka közben rám nézhessen, hogy ne érezze magát olyan
“veszettül elveszettnek. Mellette voltam, így elég volt csak rám
pillantania, és érezte, hogy nincs egyedül. De az idő múlásával csak
egy laza mozdulattal a sarokba dobott, s mintha ott sem lennék, a
munkába temetkezett. Rám sem nézett, tudomást sem vett rólam. Valami
megváltozott.
De miért? Miért történt így? Hiszen olyan tökéletesek voltunk!
Emlékszel? Csak te és én! Nem hallasz engem. Olyan közel vagy… és
mégis… olyan távol. Azt hiszed nem értem mi történik. Pedig értem.
Hiába, csak egy nyamvadt táska vagyok. De nagyon is értem. Igaza volt a
táskakészítőnek, amikor azt mondta, hogy a tű szúrása semmi ahhoz a
szenvedéshez képest, ami még várni fog rám. Most még a tű szúrását is
jobban elviselném, mint ezt az érdektelenséget, amit irányomba
tanúsítasz. Igen, ennél még a fizikai fájdalom is elviselhetőbb.
Szúrjanak meg százszor, ezerszer, de ne tedd ezt velem! Te a lelkemet
szaggatod szét pici darabokra. És még csak észre sem veszed.
Ami ezután következett, egyenlő volt a teljes összeomlással. Szétrombolta a köztünk lévő láthatatlan kapcsot.
Egy napon ismét a kezébe vett. Annyi idő után először ismét éreztem az
érintését. De ez az érintés most más volt. Hideg, taszító. Elmúlt az a
szeretetteljes légkör, amely körülölte, miközben velem foglalkozott. A
tekintete szúrós volt. Mit követtem el? Nem értem… S ekkor,
mindenféle kommentár nélkül: kivitt az utcára, és a háza melletti
szemeteskuka mellé rakott.
– Jó napot szomszéd! – köszönt a túloldalra.
– Szép napot uram!
– Nem tudja mikor viszik a szemetet?
– Ma délután.
A szemetet? Hát ez lennék? Egy szemétkupac? Nem vagyok szemétnek való.
Nincs velem nagyobb baj… igaz, egy kicsit elkoptam, de ez csak és
kizárólag az ő gondatlanságának tudható be! És most ilyen könnyedén,
ilyen egyszerűen kidob? Hova tűntek az együtt töltött szép napok? Hogy
tud tőlem ilyen alattomos módon megválni?
Időközben elment itthonról. Kocsiba szállt, és elhajtott. Nélkülem. A sírás fojtogat…
Kora délután eleredt az eső. Mintha csak az égben sírtak volna, hogy
így kellett történnie. Én pedig ott voltam a kuka mellett,
szerencsétlenül, kidobva, bőrig ázva, piszkosan, elhasználódva.
Nem sokkal később befordult a kocsija. Pont előttem parkolt. Ugyanolyan
elegáns volt, mint amikor először láttam meg. Kiszállt, kezében egy új,
elegáns táskával…”
Oldal ajánlása emailben
X