2010 július 31. | Szerző: Solka

Címkék:

kolibri

2010 július 31. | Szerző: Solka

“A kolibri nem csak egy egyszerű madár. A szíve ezerkétszázat ver egy
perc alatt, és nyolcvanat csap a szárnyával egy másodperc alatt, és ha
lefogod a szárnyait, hogy ne repülhessen, akkor tíz másodpercen belül
meghal. Ez itt bizony nem egy átlagos madár, ez egy valóságos csoda.
Lelassították a szárnyait egy mozgóképpel, és tudjátok, mit láttak? Hogy
a szárnyai nyolcas alakban mozognak. Na, és azt tudjátok, hogy a
nyolcas mit jelöl a matematikában? A végtelent.”

Benjamin Button különös élete

Címkék:

2010 június 14. | Szerző: Solka

Címkék:

Margery Williams: Bársony nyuszi

2010 június 14. | Szerző: Solka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Bársony Nyuszi, aki
roppantmód csinos képviselője volt a játékvilágnak. Kerek volt és
bolyhos, ahogy jó nyuszihoz illik; bundája barna-fehér foltos, a bajusza
igazi selyem volt, füleit rózsaszín szatén szegélyezte. Elragadó
jelenség volt ahogy ott üldögélt Karácsony reggelén Kisfiú ajándékainak
tetején, mancsai között egy ágacska fagyönggyel.

Kisfiú sok ajándékot kapott, volt itt minden: mogyoró és narancs és
játékautó, csokis mandula és felhúzható egér – de a legjobb mégis csak a
Bársony Nyuszi volt mind közül. Kisfiú legalább két órán keresztül csak
őt szeretgette. Egyszercsak azonban betoppant Nagynéni és Nagybácsi a
karácsonyi vacsora kedvéért, amitől hirtelen tele lett a szoba
csomagolópapír-suhogással, csomagbontogatással – és az új ajándékok
izgalma közepette Kisfiú elfeledkezett a Bársony Nyusziról.

Bársony Nyuszi ezután a játékdobozban élt az óvodában, és érezte, hogy
senki, de senki sem gondol rá valójában. Ő félénk volt, és mivel csupán
bársonyból készült, néhány drágább játék könnyen el tudta nyomni őt. A
fémjátékok nagyképűek voltak, mindenkit lenéztek. Tele voltak újabbnál
újabb alkatrészekkel, és úgy csináltak, mintha ők tényleg IGAZIak
lennének. A kishajó – aki már több, mint két éves volt, és már a festése
is elkopott – vitte a prímet köztük: sosem mulasztott el egyetlen
alkalmat sem, hogy a végtelenül sokrétű vitorlázatát szakszerű mérnöki
megfogalmazásokkal újból és újból le ne írja.

Nyuszi nem mondhatta el magáról, hogy ő bárminek is a modellje lenne,
hiszen nem is tudta, hogy valódi nyulak is léteznek. Ő mindig azt hitte,
hogy minden nyúlban fűrészpor van belül, sőt, azt is hitte, hogy a
fűrészpor valami nagyon ódivatú dolog, amit nem illik előkelő körökben
emlegetni. Még Timót, a faoroszlán – akit veterán katonák készítettek és
aki sokszor kinyilvánította, hogy közvetlen kapcsolatokkal rendelkezik a
Kormányhoz – is szélesebb ismeretekkel rendelkezett nála. Ebben a
társaságban Bársony Nyuszi roppant jelentéktelennek és hétköznapinak
érezte magát. Az egyetlen, aki ennek ellenére mégis figyelemre méltatta
és kedves volt hozzá, az Lovacska volt

Lovacska olyan régóta élt már az óvoda játékos dobozában, mint senki más
rajta kívül. Annyira öreg volt, hogy a szőre már foltokban ki is
kopott, a varrás is kilátszott alóla, valaha dús sörényéből már jópár
szál hiányzott is, hogy alapanyagot adhasson nyakláncok készítéséhez.
Lovacska bölcs volt. Sok-sok fémjátékot látott már érkezni
hencegve-kérkedve és távozni összetört rugókkal, javíthatatlanul
elromolva. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy ezek kizárólag játékok
voltak, azok is maradtak, és sosem válhattak semmi mássá. Velük nem
történhetett meg az óvoda csodája. A csodát, ami egyes játékokkal
történik, ami nagyon furcsa és bizsergetően izgalmas, csak az olyan
öreg, bölcs és sokat tapasztalt játékok érthetik meg, mint amilyen
Lovacska volt. Rajta kívül senki más.

– Mit jelent az, hogy IGAZI? – kérdezte egy nap Bársony Nyuszi
Lovacskától, amikor egymás mellett feküdtek az óvoda fala mellett,
mielőtt Dadus jött volna rendet csinálni a szobában. – Ez valami
olyasmit jelent, hogy vannak dolgok, amik csörögnek benned és kívülről
fel lehet húzni?

– IGAZInak lenni nem azt jelenti, hogy téged annak készítettek. Az
IGAZIság megtörténik veled. Akkor, amikor egy kisgyerek szeret téged
hosszú, hosszú időn keresztül, nemcsak azért, mert játszhat veled, hanem
valójában, szívéből szeret, akkor IGAZIvá válsz.

– Ez fájdalmas dolog amúgy? – kérdezte a Nyuszi.

– Néha. – felelte Lovacska, hiszen ő mindig az igazat mondta. – De ha
IGAZI vagy, nem bánod, ha néha bántanak.

– Egyszerre történik meg az egész, mint ahogy például felhúzzák az órát,
vagy lépésről lépésre inkább? – faggatta tovább Nyuszi Lovacskát.

– Nem, nem egyszerre történik – mondta Lovacska. – IGAZIvá csak válni
lehet. Hosszú idő alatt. Ezért nem történhet ez meg olyanokkal, akik
könnyen összetörnek, vagy szúrósak, élesek, vagy akikre nagyon kell
vigyázni. Általában mire IGAZIvá válsz, sok hajszáladat kiszeretik,
elromlik a szemed, meglazulnak a mancsaid, és nagyon elnyűtt leszel. De
ezek a dolgok egyáltalán nem számítanak, mert ha egyszer IGAZIvá váltál,
soha többet nem lehetsz csúnya, kivéve csak az olyan embereknek, akik
ezt az egészet nem értik.

– Azt hiszem, akkor te IGAZI vagy. – mondta hirtelen a Bársony Nyuszi.
Abban a pillanatban ugyanakkor azt kívánta, bárcsak ne csúszott volna ki
ez a száján, hisz Lovacskát megbánthatja ezzel. De Lovacska csak
mosolygott tovább, mintha mi sem történt volna.

– Kisfiú Nagybácsija tett engem IGAZIvá. – mesélte tovább Lovacska. –
Nagyon sok évvel ezelőtt történt. Ha egyszer már IGAZI lettél, sosem
lehetsz nem-igazi már. Ez örökké tart.

Bársony Nyuszi nagyot sóhajtott erre. Úgy hitte, nagyon-nagyon sok
időnek kell még ahhoz eltelnie, hogy ez az IGAZIságnak nevezett csoda
megtörténhessen vele. Vágyott rá, hogy IGAZI lehessen, hogy megtudhassa
végre, milyen érzés is ez, de a gondolat, hogy elnyűtt legyen, hogy
elromoljon a látása, hogy elveszítse a bajuszát – több volt, mint
elszomorító. Azt kívánta, hogy bárcsak megtörténhetne vele a csoda a
kellemetlen dolgok nélkül is.

Eljött a tavasz…

Dadus hatalma az óvodában végtelen volt. Néha észre sem vette a
szanaszét heverő játékokat, néha pedig mindenféle indok nélkül lecsapott
rájuk, mint a forgószél, és bepakolta őket a játékosdobozba. Ezt ő
takarításnak hívta ugyan, de ezt minden játék utálta, kiváltképp a fém
játékok. A Nyuszi nem bánta különösebben, hiszen ha őt dobálták, puhán
és lágyan esett le bárhova.

Egy este amikor a Kisfiú lefekvéshez készülődött, nem találta a
porcelánkutyát, ami addig mindig vele aludt. Dadus éppen nagyon sietett,
és hirtelen túl nagy gondot okozott neki, hogy a kutyát keresgesse
lefekvési időben. Ezért csupán körbepillantott a szobában, és amikor
meglátta, hogy a játékosdoboz teteje nyitva van, hirtelen világosság
gyúlt a fejében.

„Nézd csak!” – mondta. „Aludj ma ezzel a régi nyuszival!” Ezzel fülön
ragadta Bársony Nyuszit, és Kisfiú kezébe adta.

Azon az éjjelen, oly sok magányos éjszaka után Bársony Nyuszi Kisfiú
ágyában aludt. Ezt eleinte inkább kellemetlennek találta, hiszen Kisfiú
néha nagyon szorosan ölelte, néha ráfeküdt, néha pedig olyan messze
betolta őt a párnája alá, hogy Nyuszi alig kapott levegőt. Nyuszi
vágyakozva gondolt vissza azokra a hosszú holdfényes éjszakákra, amikor
az elcsendesedett házban halkan beszélgettek Lovacskával az élet nagy
kérdéseiről.

De aztán mégis nagyon gyorsan megszokta az új helyzetet, főleg akkor,
amikor Kisfiú elkezdett hozzá beszélni, és csodálatos alagutakat csinált
neki az ágynemű alá, és hozzátette, hogy bizony, a valódi nyulak
üregjei is egészen ilyenek. Nagyszerű játékokat játszottak suttogva
(amikor Dadus otthagyta őket esténként, hogy megvacsorázhasson), amikor
már csak az éjjeli lámpa égett a kandallópárkányon. Amikor pedig Kisfiú
álomba szenderült, Nyuszi odasimult a Kisfiú pici forró állához miközben
Kisfú kezei szorosan ölelték őt egész éjszaka.

Hiába telt-múlt az idő, Bársony Nyuszi annyira, de annyira boldog volt,
hogy észre sem vette, hogy bársonyos szőre egyre kopottabb és kopottabb
lesz, hogy kilazult a farka, és hogy az orráról minden rózsaszín eltűnt,
mert Kisfiú ott puszilta meg őt a leggyakrabban.

Jött a tavasz, és ők egyre hosszabb időt töltöttek a kertben. Jókat
furikáztak a talicskával, piknikeztek a füvön, kunyhót építettek a
málnaágak alá a virágágyások mögött. Megtörtént egyszer az is, hogy
Kisfiúnak hirtelen be kellett szaladnia a házba, míg Nyuszi kintmaradt a
kert füvén sokkal sötétedés után. Dadus egyszercsak kijött egy
gyertyával, megkereste és visszavitte őt, mert Kisfiú nem tudott nélküle
elaludni. Átáztatta már addigra a harmat, földes is volt, mert Kisfiú
üreget ásott neki a virágágyásban és betuszkolta oda őt. Dadus morgott
is, hogy a kötényébe kellett őt beletörölnie a ház sarkánál, mielőtt
visszaért volna vele Kisfiú szobájába.

„Persze, mert neked csak ez a régi nyuszi jó!” – mondta. „Fantasztikus,
mekkora hűhó ez egy játékért!”

Kisfiú felült az ágyban, kinyújtotta kezeit és azt mondta: „Add ide a
nyuszimat! Hogy mondhatsz ilyet! Ő nem játék, ő IGAZI!”

Amikor Bársony Nyuszi ezt meghallotta, rádöbbent, hogy minden igaz volt,
amit Lovacska mondott. Az óvoda csodája megtörtént hát vele is, ő már
soha többet nem volt csupán egy játék. Ő IGAZI lett. Kisfiú maga mondta
ezt!

Azon az éjszakán Nyuszi annyira boldog volt, hogy aludni is alig tudott.
Annyi szeretet kavargott a fűrészpor-szívében, hogy az majdnem
meggyulladt ettől. Gombszemeibe (amelyek oly régóta nem voltak már
kifényesítve) bölcsesség és szépség költözött. Ezt Dadus is észrevette
reggel, döbbenten mondta, hogy „Nem találok szavakat erre a régi
nyúlra…”

Az erdőben…

A ház mellett, ahol éltek, egy erdő volt, ahova Kisfiú nagyon szeretett
kisétálni a hosszú júniusi estéken. Ilyenkor vitte magával Bársony
Nyuszit, és mielőtt messzire elsétált volna virágokat szedni vagy
katonást játszani a fák között, mindig készített a Nyuszinak előtte egy
kedves kis kuckót, ahol jól érezheti magát, amíg ő visszajön. Hiszen ő
egy nagyon melegszívű kisfiú volt: Nyuszi kényelme fontos volt neki. Egy
este, mialatt Nyuszi egyedül ült ott, és nézegette a hangyákat, amik
ki-be szaladgáltak a mancsai között a fűben, meglátott két furcsa lényt
előbújni a mellette levő magas páfrány levelei közül

Nyulak voltak ők is, mint ő, de roppant szőrösek és nagyon újak hozzá
képest. Őket nagyon gondosan készíthették, a varrásuk egyáltalán nem is
látszott. Nagyon egyenletesen változott az alakjuk, amikor mozogtak.
Amikor léptek, hosszúak és vékonyak voltak, egy perc múlva pedig, amikor
össszekuporodtak, kövérek és kerekdednek tűntek. Nyuszinak pedig mindig
ugyanolyan alakja volt… A lábuk puhán tapadt a földre, ez viszont közös
volt bennük. Nyuszihoz egészen közel bújtak elő a bokorból, és
szimatoltak az orrukkal. Nyuszi ezalatt meredt tekintettel kereste a
hátukon a felhúzójukat, hiszen tudta, az olyan embereknek, akik magasra
tudnak ugrani, általában segít valamiféle szerkezet ebben. De ezt
egyszerűen képtelen volt megtalálni. Ők egyértelműen valami új nyúlfajta
képviselői voltak.

Az új nyulak rámeredtek Nyuszira, ő pedig visszameredt rájuk. Az orruk
végig mozgott közben

„Miért nem kelsz fel és jössz velünk játszani?” – kérdezte az egyik
közülük.

„Nem tudok.” – válaszolta Nyuszi, hiszen nem akarta elárulni, hogy neki
nincsen felhúzója.

„Nahát!” – mondta a szőrös nyúl. „Ugyanolyan könnyű, mint bármi más az
életben.” Majd nagyot ugrott bizonyítékként oldalra, majd leült a hátsó
lábára. „Azt hiszem, te nem is tudsz ugrálni!” – mondta.

„De tudok!” – válaszolta Nyuszi. „Magasabbra ugrok, mint bárki más!”
Arra értette persze, amikor Kisfiú feldobja őt, de ezt nem akarta így
mondani.

„Tudsz a hátsó lábaiddal ugrálni?” – kérdezte a nyúl. Ez nagyon
kegyetlen kérdés volt Nyuszinak, akinek hátsó lába nem is volt
egyáltalán! A hátsó része egyetlen darabból készült, olyan volt, mint
egy tűpárna. Még mindig csendesen, a Kisfiú által készített kuckóban
ült, és remélte, hogy az előbbi dolgot nem veszik majd észre a nyulak.

„Nem akarok” – mondta újra.

De a vadnyulak szeme nagyon éles. Az egyikük hirtelen kinyújtotta a
nyakát és jól megnézte őt.

„Neki nincs is lába egyáltalán!” – kiáltotta. „Micsoda egy nyúl ez hátsó
lábak nélkül!” Majd elkezdett hangosan nevetni.

„De van!” – sírta el magát Bársony Nyuszi. „Van hátsó lábam! Rajta
ülök!!”

„Akkor nyújtsd ki őket így és mutasd meg nekem!” – mondta a vadnyúl.
Majd elkezdett körbe-körbe forogni és pörögni, amíg Nyuszi el nem
szédült.

„Nem szeretek táncolni!” – mondta. „Én inkább itt maradok és ülök
csendben tovább!”

De mialatt vágyakozott arra, hogy táncolhasson, egy egészen új érzés
kezdte csiklandozni belülről: úgy érezte, bármit a világon odaadna
azért, hogy úgy tudjon ugrálni, ahogy ezek a nyulak tették.

A furcsa nyúl aztán egyszercsak abbahagyta a táncot és egészen közel
jött. Annyira közel, hogy a hosszú bajusza végigsimította Bársony Nyuszi
fülét. Majd váratlanul összehúzta az orrát, lelapította a füleit és
hátrahőkölt.

„Nincs jó szaga!” – fejtette ki. „Ő nem is nyúl egyáltalán! Ő nem
igazi!”

„Én IGAZI vagyok!” – mondta Nyuszi. „Én IGAZI vagyok! A Kisfiú mondta!” –
és majdnem újra sírni kezdett.

Hirtelen lépések zaja hallatszott, és Kisfiú szaladt el mellettük.
Egyetlen lábnyomot és egy villanó fehér farok látványát hagyva maguk
mögött a nyulak eltűntek a páfrány mögött

„Gyertek vissza és játsszatok velem!” – kiáltotta Nyuszi! „Ó, kérlek
benneteket gyertek vissza! Tudom, hogy IGAZI vagyok!”

De válasz nem érkezett. Mindössze a hangyák szaladgáltak ide és oda, és a
páfrány levelei lágyan mozogtak ott, ahol a két nyúl eltűnt. Bársony
Nyuszi nagyon egyedül érezte magát.

„Ó, egek!” – gondolta. „Miért szaladtak el ilyen hirtelen? Miért nem
álltak meg és szóltak hozzám még egyszer?”

Aztán hosszú ideig feküdt csendben és nézte a páfrányt, remélve, hogy
talán visszajönnek. De sohasem tértek vissza. Szép lassan alkonyodni
kezdett, előjöttek a kis fehér molylepkék is. Kisfiú visszajött a
játékból és hazavitte Nyuszit.

A betegség

Teltek-múltak a hetek, és bár a kis Bársony Nyuszi egyre öregebb és
kopottabb lett, Kisfiú továbbra is, változatlanul nagyon szerette őt.
Annyira nagyon megszeretgette sokszor, hogy Nyuszinak ettől kihullott a
bajusza, fülének rózsaszín borítása szürke lett, szőrének szép barna
foltjai kifakultak. Sőt: kezdte az alakját is elveszíteni. Kisfiún kívül
nem is nézte volna őt senki már nyúlnak. Kisfiúnak viszont ő mindig
szép volt, és ez volt az egyetlen dolog, ami Nyuszit érdekelte. Nem
törődött azzal, mások milyennek látják őt, hiszen tudta: az óvoda
csodája IGAZIvá tette őt, és ha már egyszer IGAZI lettél, a kopottság
nem számít soha többet.

Aztán hirtelen egy napon Kisfú beteg lett.

Arca égett a lázrózsáktól, félrebeszélt, kis teste pedig olyan forró
volt, hogy Nyuszi majdnem meggyulladt, amikor magához szorította őt.
Furcsa emberek jöttek hozzájuk, sőt, az óvodába is mentek, a lámpa egész
éjszaka égett. Mindeközben Bársony Nyuszi az ágynemű alatt bújt meg, és
moccanni sem mert, nehogy valamelyikük megtalálja és elvigye őt –
hiszen tudta, hogy Kisfiúnak szüksége van rá.

Hosszú és fárasztó volt az az idő, amíg Kisfiú túl beteg volt ahhoz,
hogy játszhasson. Nyuszi nagyon egyhangúnak találta ezt az időszakot.
Ennek ellenére azonban türelmes maradt és nagyon várta, hogy Kisfiú
végre meggyógyuljon, mehessenek újra a kertbe a virágok és a pillangók
közé és játszhassák újra azt a nagyszerű bújócskát a málnabokrok közt,
ahogy azelőtt tették. Minden ilyen örömteli dolgot, amiről álmodozott,
belesuttogott Kisfiú fülébe a párna csücskéről, mialatt ő elaludni
próbált.

Egyszercsak elmúlt a láz, és Kisfiú kezdett jobban lenni. Képes volt
újra felülni az ágyában és nézegetni a képeskönyveit, mialatt Nyuszit az
oldalához szorítva tartotta. Majd egy napon azt is megengedték neki,
hogy végre felkeljen az ágyból és felöltözzön.

Gyönyörű napsütötte reggel volt ez, az ablakokat is szélesre tárták.
Kisfiút kivitték az erkélyre egy nagy kendőbe bugyolálva. Nyuszi eközben
feküdt az összekuszálódott ágynemű közt és gondolkodott. Kisfiú holnap
elmegy a tengerpartra. Mindent megszerveztek már, csupán az maradt
hátra, hogy az orvos utasításait figyelmesen végighallgassák. Nyuszi
hallotta, ahogy beszélgetnek, és óvatosan kidugta a fejét az ágyneműből.
“A szobát fertőtleníteni kell, és minden könyvet, játékot, ami a
betegség alatt Kisfiú kezébe kerülhetett el kell égetni!” – hangzott el.

„Hurrá!” – gondolta Nyuszi. „Holnap megyünk a tengerpartra!”

Kisfiúnak ugyanis gyakran mesélt a tengerpartról és ő nagyon szerette
volna látni a hullámokat, a pici rákokat, a homokvárakat.

Dadus hirtelen elkapta Nyuszi pillantását.

„Mi legyen ezzel a régi nyuszival?” – kérdezte az orvostól.

„Ezzel”? –így az orvos. „Ez gyakorlatilag a melegágya a
skarlátvírusoknak! Égessék el ezt is!”

„Micsoda? Lehetetlen!” – mondta Dadus.

„Kisfiú kapjon egy újat. Nem kaphatja ezt a régit vissza!” – felelte az
orvos.

Nyuszit tehát a régi képeskönyvekkel és egy csomó szeméttel együtt egy
zsákba rakták, és elvitták a tyúkól mögé a kertbe. Tökéletes hely volt
ez máglyát rakni, de a kertésznek éppen nem volt ideje erre figyelni
most. Ki kellett ásnia a krumplit, leszednie a borsót, de megígérte,
hogy reggel az első dolga lesz meggyújtani a halmot.

Nyugtalan idők

Aznap éjszaka a Kisfiú egy másik szobában aludt egy új nyuszival.
Selymes, puha nyuszi volt ez is, fehér plüssből, igazi gyöngyszemekkel,
de a Kisfiú túl izgatott volt megfelelően vigyázni rá. Hiszen ő holnap
reggel a tengerpartra utazik! Ez már maga annyira izgalmas tény volt,
hogy gondolni sem volt képes másra.

Mialatt Kisfiú álomba merült, és a tengerpartról álmodott, Bársony
Nyuszi a régi könyvek között feküdt a sarokban a tyúkól mögött a
sufniban és nagyon magányosnak érezte magát. A szemét szanaszét maradt,
így egy kevés izgés-mozgással felszínre tudott keveredni közötte és
kidugta a fejét. Megborzongott egy picit: vele mindig jól bántak, és
puha ágyakban aludt, míg most… Eddigre már a sok ölelgetéstől
elvékonyodott a bundája, foszlott és kopott volt több helyen is: nem
igazán tudta már őt védeni.

Magától nem messze megpillantotta a sűrű málnaágakat, amelyek már jó
magasra nőttek, és alattuk csodás dzsungel lett – mennyire csodás
árnyékot nyújtottak ezek a játékhoz Kisfiúval! Azokon a rég elmúlt
csodás reggeleken….

Eszébe jutottak azok a hosszú napsütéses órák is a kertben – mennyire
boldog volt akkor! – és nagy szomorúság ereszkedett a szívére.
Elsuhantak ezek az emlékek a szeme előtt: egyik szebb volt, mint a
másik: a tündérlátta kuckók a virágágyásban, a csendes esték az erdőben,
amikor feküdt a páfrány alatt és apró hangyák gyalogoltak át a bársony
fülén, és az első gyönyörű nap, amikor ráébredt, hogy ő Igazivá vált.
Lovacskára is gondolt, milyen bölcs és kedves is volt ő is, és mindaz a
sok szép dolog is, amit tőle hallott! „Vajon miért történik az, hogy
megszeretnek minket és Igazivá válunk, ha ez lesz a vége a dolognak?” –
futott át rajta a gondolat hirtelen. Sóhajtott, aztán egy könnycsepp,
egy igazi könnycsepp gördült le a pici, kopottas bársony orrocskáján, és
leesett a földre.

Aztán egy nagyon furcsa dolog történt. Ott, ahova a könnycsepp leesett,
egy virág nőtt ki a földből, egy csodálatos virág, amelyhez foghatót
Bársony Nyuszi sosem látott még a kertben. Karcsú, smaragdzöld levelei
voltak, a levelei közepén pedig egy aranyszínű virág tündökölt. Annyira
szép volt, hogy Nyuszi hirtelen elfelejtette a sírást, csak csendben
feküdt a szeméthalmon és nézte a virágot. Egyszercsak a virág kinyílt és
a közepéből előlépett egy tündér.

Ő egészen biztosan a világ legszebb tündére volt. A ruhája gyöngyökből
és harmatcseppekből állt, virágkoszorú volt a nyakán és a hajában, az
arca pedig szebb volt, mint a világ legszebb virágja. A tündér odament
Bársony Nyuszihoz, lehajolt hozzá és a kezébe vette, majd puszit nyomott
a Nyuszi orrára, amely még nedves volt a sírástól.

„Kis Bársony Nyuszi!” – szólt a Tündér – tudod, hogy én ki vagyok?”

Nyuszi ránézett, és úgy tűnt neki, mintha már látta volna valahol, de
igazán nem tudta felidézni, hol.

„Én vagyok az óvoda tündére”- mondta a Tündér. „Én vigyázok mindazon
játékokra, amelyeket a gyerekek valaha a szívükbe zártak. Amikor
megöregszenek és elkopnak, és a gyerekeknek már nincs szükségük rájuk,
akkor eljövök értük, és magammal viszem őket, hogy tényleg Igazivá
válhassanak.”

„Eddig nem is voltam Igazi?” – kérdezte a Nyuszi.

„Igazi voltál – de csak a Ksifiúnak, mert ő szeretett téged. Mostantól
kezdve mindenki számára Igazi leszel, aki csak meglát téged.”

Ezzel a Tündér magához ölelte a Nyuszit, és elrepült vele a fák közé.

Ekkor már szinte világos volt, a Hold is feljött az égre. Az egész erdő
gyönyörű éjszakai színekben pompázott, a páfrány levelei is ezüstösen
csillogtak. Egy tisztáson a fák között a vadnyulak épp táncoltak az
árnyékukkal a bársonyos füvön. Amikor Tündért megpillantották,
abbahagyták a táncot és köréje gyűltek.

„Hoztam nektek egy új játszópajtást!” – mondta a Tündér. „Legyetek vele
nagyon kedvesek, és tanítsatok meg neki mindent, amit tudnia kell a
Nyusziföldről, mert ezentúl ő itt fog élni veletek!”

Majd újra megpuszilta Nyuszit és letette a fűre.

„Fuss és játssz, Bársony Nyuszi!” – mondta.

De a Nyuszi csak csendben ült és nem mozdult meg. Ahogy meglátta a
vadnyulakat táncolni, hirtelen eszébe jutott, hogy neki nincs is hátsó
lába, és nem akart újra hátrapillantani, hogy meggyőződjön róla, hogy az
ő hátsó része egy darabból áll össze – lábak nélkül.

Nem tudott róla tehát, hogy amikor a Tündér legutoljára megpuszilta,
valami örökre megváltozott. Így is ült volna akár az idők végezetéig is,
túl bátortalanul ahhoz, hogy megmozduljon, ha hirtelen nem száll valami
az orrára. Ekkor azonban ő minden gondolkodás nélkül előhúzta a hátsó
lábát, hogy elzavarja azt a valamit onnan.

Akkor hirtelen rájött, hogy hiszen neki vannak hátsó lábai! Kopott,
elhanyagolt bársony helyett barna szőre van, puha és csillogó, fülei
egymást csapkodják, ha megrázza őket, a bajusza pedig olyan hosszú, hogy
egészen a fűig leér! Nagyot szökkent örömében, hogy ilyen nagyszerű
lábai vannak, majd mintha puskából lőtték volna ki: szaladt körbe a
tisztáson, pörgött, forgott, ugrált, ahogy a többi nyúl is tette. Mire
teljesen megtelt a szíve az örömmel, és megállt egy pillanatra, Tündért
hiába kereste, addigra már elment.

Ő végre nyúl volt, igazi, valódi nyúl, aki nyulakkal él együtt az
otthonukban!

Elmúlt az ősz, majd a tél is. Amikor beköszöntött a tavasz, és
napsütéses, meleg idő lett, Kisfiú újra kimehetett játszani a kiserdőbe a
ház mögé. Egy nap, amikor ott játszott, észrevette, hogy két nyuszi
kukucskál rá a páfrány mögül. Az egyikük teljesen barna volt, a másiknak
pedig érdekes pöttyök voltak a bundájában, amelyek mintha nagyon régről
származnának. A pici, puha orra és a fekete szemei valahogy nagyon
ismerősnek tűntek…

„Nahát, ez a nyuszi teljesen úgy néz ki, mint az én régi Bársony
Nyuszim, amit akkor vesztettem el, amikor skarlátos voltam!” –mondta
magában a Kisfiú.

De sohasem tudta meg valójában, hogy igen, ez a nyuszi tényleg az ő
Bársony Nyuszija, aki visszajött, hogy újra láthassa a Kisfiút, aki
Igazivá szerette őt.

Címkék:

Devecseri Gábor: Kérésem egy