Reggel

2010 május 10. | Szerző: Solka

Nehéz éjszakád volt, alig aludtál. Négy után ment el tőled, aztán még leültél levelet írni. Neki. Mert úgy érezted, írnod kell. De tudtad, nem küldöd el soha.
Fél hat után feküdtél le, és korán keltél. Az agyad lüktetett, a gondolataid cikáztak. Döntened kellett, mit tégy most. Tudtad, hogy ami az éjjel történt az utolsó volt. Egy végső ajándék, nagylelkűséged utolsó megnyilvánulása. Minden mozdulatról tudtad, hogy utolsóként történik meg kettőtök között. Tiszta volt a fejed, nyoma sem volt már az alkoholnak. Készültél erre a búcsúra. Kis szentimentális éned vágyta még egyszer érezni azt a testet, vágyott még egyszer adni valamit. Egy emléket, egy pillanatot, néhány mozdulatot, ízt, illatot, hogy aztán az emlékezet polcain valahova nagyon magasra és nagyon hátra tedd magadban ezt az embert.
Az ébredés után végiggondoltad újra. Tudtad, hogy jól döntöttél, tudtad, hogy ez az egyetlen helyes lépés, amit megtehetsz, hogy megőrizd önmagad, a méltóságodat, a büszkeségedet, a nőiességedet. Hogy ne okozzon fájdalmat.
Nem lesz könnyes búcsú, nem lesz vita, veszekedés, csapkodás. Csak megyünk tovább, de nem együtt.
Úgy, mint minden reggel, megrajzoltad magad a tükörben. Egyszerűen, szomorúan, melankóliával. Az asztalon még ott a két pohár, a szék támláján a törülközője, közben átfut az agyadon, hogy szappant kell venned hazafelé.
Még mindig nincs könnyed, a gondolataidat hétköznapi dolgok felé tereled, hogy ne gondolj rá.
Hiszen nem ő az, akit kerestél…

 

Nadrágszíj

2010 május 10. | Szerző: Solka

Minden játékszere közül a nadrágszíját szeretem a legjobban, ezt a
csodás bőrdarabot, ami annyi élvezettel ajándékozott meg az együtt
töltött órák során.
A kezemmel érinteni, amikor már szétfeszít a vágy, hogy érezzem őt, és
tudva, hogy ő is akar engem, de ott van még a nadrágszíj az útban, és
akkor kioldani, és megkapni, amit annyira akarok.
Aztán akkor, amikor a fehér bőrömre rózsás csíkokat rajzol ugyanez a
szíj, hiszen megérdemlem a büntetést általa. Vágytam az ütésekre,
ugyanakkor nagyon féltem is. És bizony fájt, de a csókok nyomán eltűnt
a kín a testemből, és már másért remegtem, nem a fájdalomtól.
De a legjobban azt szerettem, amikor a nyakamra került az a szíj. Egy
mozdulattal kirántva, hurkot formázva, és a nyakamra feszülve
teljesedik ki küldetése, hogy aztán a gyönyörben feloldódva, zihálva
boruljunk egymásra.

Pedig csak egy nadrágszíj. De a Gazdámé…

 

Észrevételek

2010 május 10. | Szerző: Solka

Számuk egyre nő, az eltöltött idővel arányosan. Néhányat csokorba
szedek, ami most hirtelen az eszembe jut. A többit majd, mint régen a
Füles magazin kis képregényeinek utolsó kockájában a pici sarokba
írták: folyt.köv.

Kötelezők:
A nőknek, akár sub, akár domináns hajlamúak feltétlenül és kötelező
jelleggel viselniük kell a combfixet. Ez alap. Akkor is, ha egyáltalán
nem áll jól. Mindenképpen fel kell úgy öltözni, vagy le kell úgy
vetkőzni, mint egy századeleji prostituált. Nem is lenne ezzel semmi
gond, hiszen az ember négyszemközt elbohóckodik ilyen öltözetben vagy
vetkőzetben az Urával vagy Úrnőjével. De ha már nekem is feltűnt, akkor
úgy tűnik, a combfix csipkéje már nem alsónemű, hanem egyenruha, ami
elvesztette az intimitását. Sajnos. :-S

A férfiaknak. Nos, gondolom, nekik senki sem írja elő, hogy mutogassák
a mellüket, combjukat, hátsójukat, akár a húspiacon. Mégis, valamiért
imádják meredező vagy lankadt péniszüket feldobni erre a pultra.
Persze, gyanítom, hogy minden hímállat úgy sejti, érzi, véli, az ő
pénisze az a szerszám, amely minden örömök forrása. Igazi vadállat,
kobra, piton, anakonda.
Megsúgom, nőként úgy gondolom, nem férfi, aki a farkát mutogatja. Több
esélyes is elbukott már azon, hogy az arcát vártam a jelszó beírása
után, és a farkával néztem farkasszemet. 🙂 Én pislogtam előbb… 😉
Persze, létezik az exhibicionizmus, mely szerint minél többen lássák a
himbilimbit, és lehet, egyedül vagyok a véleményemmel, de én akkor is
azt gondolom, szánalom. Főleg, ha domnak nevezni magát az illető
cerkabajnok.:-)

Leginkább az tetszik, amikor valaki azt írja az adatlapjára, hogy “nem
keresek senkit”, aztán a keresett partnerhez pedig, hogy férfi legyen,
domináns, 170-200 cm stb. 🙂 Most akkor igazán eldönthetné, hogy keres
vagy sem. Szegény domináns férfiaknak is fel van adva a lecke az ilyen
határozott nőszemélyekkel.
Ennél egy fokkal szebb, mikor a férfiember tömött sorokban felvezeti,
hogy igenis, komoly, hosszútávú kapcsolatot keres, hovatovább talán
gyermekei anyját véli itt megtalálni, majd a keresett partnernél: “sub,
switch, domina, nem meghatározható, egy darab, kettő darab, öt darab,
mindegy, csak legyen már valami lyuk…” Édes. 🙂

Jaj, hát az is csuda jó, amikor a sub komplett szabályzatot fogalmaz
meg, hogy őt csak így, és úgy, ilyen hangvétellel, olyan tisztelettel,
stilisztikával, irodalmi igénnyel lehet megszólítani. Majd akkor talán
kegyeskedik a kibuggyanó mellei fölött vetni egy kósza pillantást a
nyomorult dom (a fene a pofáját, hogy mert ez előre köszönni…
)adatlapjára.

Kedvencem változatlanul a helyesírási hibáktól hemzsegő adatlap. Ha nő,
aki elköveti, semmi gond! Elég, hogy XX kromoszómái vannak, máris
szuperérzékeny, szuperintelligens, szupertehetséges domina, vagy sub,
vagy akár mindkettő, aki kedvéért, szeme sugaráért a domból sub lesz, a
subból meg dom. Vagy mindkettő vagy egyik sem, vagy nem is tudom. De
mindenképpen “ígéretes”. 🙂
Ha férfi követi el a helyesírási hibákat? Hulljon a férgese! Pusztuljon
a szerencsétlen, ha egyet is vét! Kövezzük meg! Vagy egyszerűen ne
álljunk vele szóba. Hát mégis mit képzel? Hogy lehet ilyen alulművelt?
😉

Továbbá tetszenek a lábak. Vékony, vastag, rövid, hosszú, lényeg, hogy
láb legyen. Lehetőleg felrakva egy székre. Mondjuk cipőben. Úgy a
szexi. 🙂 Kicsit koszos a cipő, nem számít. Bevallom, hogy sikeresebb
legyek, gondolkoztam rajta, hogy felkapok egy mezőgazdász zoknit, a
tornacipőmet, aztán felpattintom a lábikómat a hokedlire, de elvetettem
az ötletet… Nem volt, aki fényképezze. 🙂

Ébredés

2010 május 10. | Szerző: Solka

Korábban ébredt, mint a férfi. Kifordult az ölelésből, és kilépett a
puha szőnyegre. A derengésben is tisztán látta a bútorok körvonalait.
Először a fürdőszobába ment. Kezét a hideg víz alá tartotta, csuklóján
folyatta végig, úgy várta meg, míg meglangyosodik. Akkor két tenyerébe
engedte, és föléhajolt. A langyos víz simogatása elűzte az álom utolsó
próbálkozását.
Kisétált a konyhába, vizet melegített, hogy teág főzzön. Reggeli
szokásos rutin volt ez, a tea kellemes és édes aromájával ébredt.
A nő szerette a rituálékat. Megnyugtatták a lelkét. Mindig ugyanazok a
mozdulatok az ébredés után. A rutin jó arra, hogy a gondolatok közben a
maguk újtát járják. Ilyenkor jó átgondolni az álmokat, még elidőzni
kicsit ott.
Filtert tett a bögrébe, forró vizet.
“Így nem lesz jó, – gondolta,- hiszen ketten vagyunk.”
A szekrényből újabb bögrét vet ki, majd megállt egy pillanatra.
Tanácstalanul nézte a teásdoboz tartalmát. Úgy húszféle különböző
fajtájú filter közül vajon melyiket választaná?
Elmosolyodott. Ebben a pillanatban szétáradt benne a bizonyosság, érezte zsigereiben, hogy melyik lesz jó.
“Ugyanazt választaná, amit én.”
Kinézett a konyha ablakán. Nézte az eget. A nap még nem kelt fel
teljesen, de már nem látszottak a csillagok. Az égbolt tiszta volt,
sehol egy felhő.
Visszasétált a szobába. Letette a két bögrét az asztalra, és az ágyhoz lépett.
A férfi még aludt. Szeme lehunyva, karja még ölelte azt a helyet, ahol nemrég a nő feküdt. Egyenletesen lélegzett.
Olyan jó volt nézni. Figyelni azt az arcot. Tudni, hogy itt van, itt
mellette, de mégis nagyon messze. Valahol az álmok mélyén volt.
Nézte az arcát. Minden vonását ismerte már. Az ajka vonalát, az orrát,
a homloka ívét. A szarkalábakat a szeme sarkában, a reggeli apró
borostákat.
Első pillanatban azt hitte, álmában mosolyodik el a férfi… de nem. Ráébredt a kutató tekintet pásztázására.
Nem nyitotta ki a szemét, csak a kezét emelte kissé a nő felé.
A nő kibújt a hálóingből. Még meleg volt a helye a takaró alat. A férfi
magához húzta, s olyan jó érzés volt visszabújni az ölelésbe.
Elkezdődött egy újabb nap. Egy újabb közös nap.
…

 

Pillanatok

2010 május 5. | Szerző: Solka

 A nő nézte a férfit, ahogy az utca másik oldalán jött. Őt kereste, és nem vette észre. Egy pillanatra átfutott a tekintete a nő arcán, de aztán keresett tovább. A nő elmosolyodott. Látta a férfit, annak határozott, tudatos, és roppant erőteljes mozgását…

És látta egy pillanatra a tanácstalanságot. Ránézett a férfira. Mosolyával fogva tartotta pillantását. Ekkor látszott, hogy már megismerte. A szeméről. Míg nem kapcsolódott egybe a pillantásuk, nem tartotta észrevehetőnek.
A nő tudta, hogy átlagos, szürke külsőt örökölt. De a szemével mindig is parancsolni tudott. A tekintetétől, haragos pillantásától férfiak rettentek meg.
A nő tudta, hogy a szemének hatalma van. Szerette használni. De ahogy megismerte a férfit, úgy lágyult el a pillantása, mikor ránézett.
A férfi legyőzte.

Ahogy átsietett a nőhöz, át az autók között, a nő szemügyre vette. Magas. Gyönyörű magas. Ez volt az első benyomása. Hangot is adott neki, ahogy megállt vele szemben a férfi.
„Szerintem engem keresel… Milyen magas vagy!”
Közhely. De abban a helyzetben az őszinte csodálat hangján szólalt meg.
A férfi elmosolyodott.
A találkozás első pillanatában eldőlt, kettejük közül ki lesz az, aki irányít, ki az erősebb.
És a nő örült ennek. Mindig ezt kereste. Mindig azt az embert, aki nem retten meg tőle. Aki mellett gyenge lehet. Aki mellett nő lehet.
Boldog volt, ahogy haladt mellette. Hirtelen olyan biztonságban érezte magát, mint addig senkivel.
Nem sokat beszéltek akkor, csak később a kávéház egyik sarokasztalánál.
A nő mosolygott. Sokat, szívből. A férfi beszélt. Őszintén, nyíltan.
A nő nem kérdezett. A férfi igen, és nem értette, a nő miért nem.
„Ha valamit tudnom kell, vagy el akarsz mondani, úgyis elmondod kérdés nélkül. Ha valamiről nem kell tudnom, feleslegesen kérdeznék.”
A férfi el akarta mondani. A nő megértette. Nem, nem egyedül van. Vannak mások is. A nő döntéshelyzetbe került. Felvállalja?
Ő, aki mindig büszke volt. Aki inkább évekig volt egyedül, évekig volt ölelés nélkül, csak mert nem akart, nem tudott második lenni.

Nézte a férfi kezét. Az ujjait, rövid körmeit, a kékesen kirajzolódó ereket kézfején. Nézte, ahogyan fogja a cigarettát. Kívánta megérinteni azt a kezet. Beletemetni az arcát annak a kéznek a simogatásába, kívánta érezni a dohány illatát a férfibőrön. Remegett a hangja. Belenézett a férfi szemébe. Már nem volt erős, már nem volt rémisztő pillantása. Ellágyult, ahogyan a viasz lágyul a tűz mellett.
Halkan mondta ki, hogy igen.

• • •

Túl sokat volt egyedül. Túl sokszor bántották meg. Nem tudta, hogyan kell viselkednie ebben az új helyzetben. Azt érezte, hogy nem szabad szeretnie. Ha szeret, akkor sebezhető lesz. Ha sebezhető lesz, meg is sebzik.
Előre determinálta a történéseket. Feltett szándéka volt, hogy nem fogja szeretni a férfit.
A férfi komoly volt, amikor erről beszéltek. Talán nem akart érzelmeket, talán el akarta kerülni, hogy legyenek. Talán azt nem akarta, hogy a nő féljen.
A nő azt mondta, nem fog szeretni.
A férfi biztos volt benne, hogy a nő szeretni fog. Neki lett igaza.

Olyan finoman és lassan áradt szét benne az érzés, olyan megnyugtatóan, olyan biztosan, hogy szinte észre sem vette, mikor kezdett el először hiányozni a férfi. Egyszer azon kapta magát, hogy üzen. Aztán újra. És megint. Ha nem volt válasz, aggódni kezdett. Számolta a napokat, órákat, perceket. Röpült az idő, mikor együtt voltak, és csigalassúsággal vándorolt a magányos napokon. Gyötrő kínná vált nélküle lenni, de a szavakat eltitkolta. Sosem mondott ki olyan dolgokat, amiket nem volt szabad.
Az érzéseket nem kell kimondani. Az érzéseket érezni kell.

• • •

Sosem volt még ennyire izgatott. A teste szinte lángolt. A csuklóján érezte a férfi szorítását, bilincsként feszültek az ujjai. Egy alig észrevehető apró mozdulattal megpróbálta a szorítás erejét, de az olyan erős volt, mint a szikla. A férfi ujjai a hajába markoltak, feszítették a nő fejét. Az egész teste egyetlen vággyá vált. Érezni akarta magában a hímet, ezt az őserőt, amely így legyőzi, maga alá gyűri, és uralkodik rajta. Félt, hogy észreveszi. A sötétség kedvezett, nem árulta el a szeme. Mélyeket lélegzett, és azt akarta, hogy elmúljon a varázs. Ha tudná, ha megtudná, mennyire kívánja… Nem, nem tudhatja meg.
És akkor a férfi elengedte. A nő ugyanabban a helyzetben maradt. Küzdött a könnyekkel, a sírás a torkában gombócként torlódott össze. De az a pillanat, mikor a férfi nem pusztán csak a testét uralta, hanem a lelkét is megkapta volna, elmúlt. Igen, újra tudta már a dolgát.

…