Reggel

2010 május 10. | Szerző: Solka |

Nehéz éjszakád volt, alig aludtál. Négy után ment el tőled, aztán még leültél levelet írni. Neki. Mert úgy érezted, írnod kell. De tudtad, nem küldöd el soha.
Fél hat után feküdtél le, és korán keltél. Az agyad lüktetett, a gondolataid cikáztak. Döntened kellett, mit tégy most. Tudtad, hogy ami az éjjel történt az utolsó volt. Egy végső ajándék, nagylelkűséged utolsó megnyilvánulása. Minden mozdulatról tudtad, hogy utolsóként történik meg kettőtök között. Tiszta volt a fejed, nyoma sem volt már az alkoholnak. Készültél erre a búcsúra. Kis szentimentális éned vágyta még egyszer érezni azt a testet, vágyott még egyszer adni valamit. Egy emléket, egy pillanatot, néhány mozdulatot, ízt, illatot, hogy aztán az emlékezet polcain valahova nagyon magasra és nagyon hátra tedd magadban ezt az embert.
Az ébredés után végiggondoltad újra. Tudtad, hogy jól döntöttél, tudtad, hogy ez az egyetlen helyes lépés, amit megtehetsz, hogy megőrizd önmagad, a méltóságodat, a büszkeségedet, a nőiességedet. Hogy ne okozzon fájdalmat.
Nem lesz könnyes búcsú, nem lesz vita, veszekedés, csapkodás. Csak megyünk tovább, de nem együtt.
Úgy, mint minden reggel, megrajzoltad magad a tükörben. Egyszerűen, szomorúan, melankóliával. Az asztalon még ott a két pohár, a szék támláján a törülközője, közben átfut az agyadon, hogy szappant kell venned hazafelé.
Még mindig nincs könnyed, a gondolataidat hétköznapi dolgok felé tereled, hogy ne gondolj rá.
Hiszen nem ő az, akit kerestél…