Keménykalap

2010 május 10. | Szerző: Solka |

“Valahányszor lefeküdt az ágyba a felesége mellé, Franz arra gondolt,
hogy szeretője elképzeli, hogyan fekszik le a felesége mellé az ágyba.
Ettől a gondolattól mindig elszégyellte magát, és épp emiatt akarta
minél messzebb tudni térben azt az ágyat, amelyen a feleségével aludt,
a másik ágytól, amiben a kedvesével szeretkzett.
A festőnő ismét töltött a pohárba, belekortyolt, majd szótlanul,
valamiféle furcsa közönnyel, mintha Franz ott sem lett volna, lassan
kibújt a blúzából. Úgy viselkedett, mint egy színinövendék, akinek a
konzervatórium gyakorlati óráján be kell mutatnia, mit tesz, amikor
egyedül van a szobában, és senki sem látja.
Csak a szoknya és melltartó volt rajta. Aztán (mint aki csak most veszi
észre, hogy nincs egyedül a szobában) hosszú pillantást vetett Franzra.
Ez a pillantás zavarba hozta Franzot, mert nem értette. Minden
szerelmespárnál gyorsan kialakulnak a játékszabályok, melyek nem
tudatosak, ámde érvényesek, és nem szabad őket megszegni. A pillantás,
amit kedvese most feléje küldött, eltért ezektől a szabályoktól; semmi
köze nem volt azokhoz a tekintetekhez és mozdulatokhoz, amik
szeretkezésüket általában megelőzték. Nem volt benne semmi kihívás, sem
kacérság, inkább valamiféle kérdés.
Csakhogy Franznak halvány sejtelme sem volt, mit kérdez ez a pillantás.
A festőnő aztán levetette a szoknyáját. Kézen fogta Franzot, és a
tükörhöz fordította, amely tőlük egylépésnyire állt a falnak támasztva.
Az asszony nem engedte el Franz kezét, és folyvást azzal a hosszú,
kérdő pillantással hol magát, hol Franzot nézte a tükörben.
A tükör mellett egy állvány volt a padlón, rajta régi, fekete
keménykalap. Az asszony lehajolt érte, és a fejére tette. A kép a
tükörben egyszeriben megváltozott: most egy fehérneműbe öltözött
gyönyörű, hozzáférhetetlen, szenvtelen asszony állt ott, fején
hajmeresztően oda nem illő keménykalappal. Keze egy szürke öltönyös,
nyakkendős férfi kezét fogta.
Franznak ismét mosolyognia kellett azon, hogy mennyire nem ismeri
kedvesét. Az asszony nem azért vetkőzött le, hogy szerelmeskedni hívja,
hanem hogy valami fura tréfát mutasson be, magánhappeninget kettőjük
számára. Megértően és helyeselve elmosolyodott.
Azt várta, hogy a festőnő mosollyal válaszol mosolyára, de nem ez
történt. Továbbra is fogta a kezét, és felváltva hol magát, hol őt
nézte a tükörben.
A happening ideje túllépte a megengedett határt. Franznak úgy rémlett,
hogy a tréfa (noha hajlandó volt elismerni báját) túlságosan sokáig
tart. Ezért a kalapot gyöngéden a két ujja közé vette, mosolyogva
leemelte a festőnő fejéről, és visszatette az állványra. Olyan volt ez,
mintha kiradírozta volna a bajuszt, amit egy vásott kölyök rajzolt Szűz
Mária arcára.
A festnőnő még néhány másodpercig nem mozdult, és nézte magát a tükörben. …
… Sabina magára maradt. Visszament a tükör elé. Változatlanul fehérnemű
volt rajta. Ismét fejére tette a keménykalapot, és sokáig figyelte
magát. Csodálkozott magán, hogy már ennyi éve üldöz egy eltűnt
pillanatot.
Sok évvel ezelőtt egyszer feljött hozzá Tomas, és felfigyelt a
keménykalapra. A fejére tette, és nézte magát a nagy tükörben, mely
akkor, akárcsak itt, a prágai műterme falának volt támasztva. Tomas
látni akarta, hogyan festene múlt századi polgármesterként. Mikor aztán
Sabina lassan vetkőzni kezdett, a keménykalapot az ő fejére tette.
Álltak a tükör előtt (mindig ott álltak, amikor vetkőztek), és
nézegették magukat. Sabinán csak fehérnemű volt, s fején a keménykalap.
S ekkor hirtelen megállapította, hogy a látvány mindkettejüket
felajzotta.
Ez meg hogy történhetett? A fején ülő keménykalapot az előbb még
viccesnek találta. Lehet, hogy a mulatságost az izgatótól csak egy apró
lépés választja el?
Igen. Ahogy akkor a tükörben nézte magát, az első másodpercekben nem
látott benne mást, mint egy hóbortos helyzetet. De nyomban ezután a
kacagtatót elfedte az izgató: a keménykalap nem vicc volt, hanem
erőszak; Sabinán, Sabina női méltóságán elkövetett erőszak. Látta a
tükörben a meztelen combját, a vékony bugyiját, melyen áttetszett az
öle. A fehérnemű kiemelte nőies báját, a keménykalap viszont tagadta,
megerőszakolta, nevetségessé tette ezt a nőiességet. Tomas felöltözve
állt mellette, s ebből nyilvánvaló volt, hogy amit mindketten látnak,
az nem vicc (hiszen akkor Tomasnak is fehérneműben és keménykalapban
kellene lennie), hanem megalázás. És ahelyett, hogy ezt a megalázást
visszautasította volna, Sabina büszkén és kihívóan kérkedett vele, mint
aki önként hagyja magát nyilvánosan megerőszakolni. Aztán egyszer nem
bírta tovább, és lerántotta Tomast a padlóra. A keménykalap az asztal
alá gurult, és ők zihálva vonaglottak a tükör alatt a szőnyegen.”
(Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége – részlet)