Istenség

2010 május 10. | Szerző: Solka |

“Amikor megismerkedtem …, rögtön éreztem, soha nem tartozhatom már senki máshoz. Mintha egy csapásra lelohadt volna az előző évek pokoltüze, mely szüntelen mardosta ágyékomat, s mintha egy szempillantás alatt választ kaptam volna minden kétségemre a szerelemről, a szexről, a hűségről, az egyéjszakás kalandokról.
Mert útban a Pokol felé, rátaláltam egy darabka Paradicsomra. Istenem, pontosabban az én istenségem egy érett, magas termetű, sötét, kicsit őszes hajú férfiember képmását öltötte mgára. Az arca is érett, körte alakú, zöld szeme átható tekintetű, keze erős, körmeit kicsit egyenetlenre vágja. Rágni nem rágja őket, csak a bőrkét tépdesi körülöttük. Néha.
Kis pocakja is van; elbűvölő. Gyöngédséget kölcsönöz neki, kiváltképp, ha odahúzza a fejemet, és simogatja.
Éjszaka már oroszlán harci tűzben. … Az istenség soha nem veszekszik velem. Ha megsértődöm valamin, csak néz azzal a nagy szemével, és csókokat nyom a homlokomra, hogy megnyugtasson. …
Az istenség szája finom, rózsaszín, kicsit a kárminba hajló, és felkavar az utolsó sejtemig, amikor azt mondja, nincs olyan töreék másodperce, amikor ne gondolna rám. Az istenség tanított a legeslegszebb ajándékra: a csókra.
De legjobban áldott jó szívét szerettem. És az istenség nagylelkű volt: akkor szórta rám kegyét, amikor csak kértem.” (V.Tasso után szabadon)