Erich Fromm: A szadizmusról

2010 május 10. | Szerző: Solka |

“Ismerjük önmagunkat – és bárhogy s mint igyekezzünk is, mégsem ismerjük. Ismerjük embertársunkat, és mégsem ismerjük, mert nem vagyunk dolog, és embertársunk sem dolog. Minél mélyebbre ereszkedünk le létünk vagy másvalaki létének mélyégébe, ismeretünk célja annál inkább elsiklik előlünk. És hiába, mégiscsak vágyunk rá, hogy behatoljunk az emberi lélek titkába, a legbelső magba, ami “Ő”.
Van egy mód, egy kétségbeesett mód, megtudni a titkot: a teljes hatalom egy másik személy fölött; a hatalom, amellyel elérjük, hogy azt tegye, amit mi akarunk, azt érezze, amit mi akarunk, azt gondolja, amit mi akarunk, ami átalakítja őt dologgá, a mi dolgunkká, a birtokunkká.
Ennek a megismerési kísérletnek a legvégső fokát a szadizmus végletei jelentik, a vágy és a képesség egy emberi lénynek szenvedést okozni; kínozni, és arra kényszeríteni, hogy kínjában elárulja a titkát.
Az olthatatlan vágy, hogy behatoljunk az ember titkába, az övébe és ezzel a magunkéba, ez a lényegi indítéka a kegyetlenség és a rombolási vágy mélységének és erejének. …
A szadizmust a titok megismerésének vágya idíézi elő, mégis éppoly tudatlan maradok, mint voltam. Szétszaggattam a másik emberi lényt, ízről ízre, de mindössze annyit értem el, hogy elpusztítottam.”